2016 január 1. napján lépett életbe a törvény, amely átalakította a legfeljebb 300 m2 alapterületű épületek engedélyeztetési folyamatát. Korábban minden lakóépület csak építési engedély birtokában épülhetett, azaz a jogszabályokban meghatározott tartalmú, – jogosult tervezők által készített – dokumentációt be kellett nyújtani a területileg illetékes építési hatósághoz, aki annak átvizsgálása után adott engedélyt a kivitelezésre.

Ez az eljárás szűnt meg – legalábbis a 300 m2 alatti lakóépületek esetében, pár gondolatban összeszedtük, hogy mindez hogyan működik a gyakorlatban.

Az egyszerű bejelentés alapvető elve, hogy a dokumentációt nem kell (és nem is lehet) benyújtani az építésügyi hatósághoz, hanem azt a készenlétbe helyezett elektronikus építési naplóba kell feltölteni. A napló készenlétbe helyezését követő 15. napon megkezdhető a kivitelezés. Mindez felment az engedélyeztetés adminisztrációs terheitől, úgy mint az engedély kiadásának és a jogerőre emelkedésének ideje valamint a megfizetendő illeték.

Fontos megjegyezni, hogy ez nem jeleneti azt, hogy a hatóságoknak nincs joga beleszólni, hogy mit és hova építünk, hiszen a használatba vételkor a különböző jogszabályoknak való megfelelést ugyanúgy ellenőrzik, az esetleges külön engedélyek beszerzése ugyanúgy szükséges.

Az Étv kimondja, hogy a kivitelezést csak kiviteli terv alapján lehet végezni. Az engedélyezési tervek esetében bizonyos méretbeli és technológiai megkötések mellett a kivitelezési dokumentáció megegyezik az engedélyezési tervvel. Esetünkben ilyen ugyebár nem készül, de kiviteli tervre ugyanúgy szükség van. Emiatt jelent meg egy új típusú kivitelezési dokumentáció, aminek tartalmi követelményeit külön az egyszerű bejelentési eljáráshoz igazították.
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az engedélyezési tervhez képest jóval részletesebb tervről beszélünk már önmagában az építészeti és tartószerkezeti szakágaktól is, és az eddigiekkel ellentétben kötelező legalább az épületgépészeti és épületvillamossági tervezők bevonása, valamint a geodéta közreműködése. Ez természetesen jelentős többletmunkát jelent a tervezők részéről, így a tervezési fázis költségei jelentősen megemelkednek.

Fontos azonban arról elgondolkodni, hogy mire is fordítódik a kifizetett pénz. Egy engedélyezési dokumentáció léptékénél, részletezettségénél fogva még nagyon sok kérdést hagy nyitva. Éppen ezért minden esetben ajánlott – de nem kötelező – egy részletes kiviteli terv készítése, ahol ezek megválaszolhatók. Ennek hiányában ezekre már 1:1 léptékben – a ház megépültekor kell válaszolni, ahol már nincs lehetőség a már elkészült szerkezetek változtatására, emellett általában az időtényező is súlyos gátja a probléma kellő mélységű vizsgálatának. Ezek a megkötések sokszor olyan kompromisszumhoz vezetnek, ami sem pénzben, sem technológiailag nem ideálisak.

Az egyszerű bejelentési dokumentáció részletezettségében valahol a két lépték között áll, inkább a kidolgozottabb felé közelítve. Itt már sokkal több mód van a részletek átgondolására, nem is beszélve arról, hogy a szakági tervezők közreműködésével sokkal komplexebb terv készül. Ideális esetben már a kivitelezővel is van mód konzultálni, meghallgatva az ő preferenciáit, amivel a leghatékonyabban tudja lebonyolítani az építkezést.
Ezáltal a többletköltség nem kidobott pénz. Sokkal inkább annak az ára, hogy a szereplők közötti párbeszéd, és a részletek átgondolására az erre a legalkalmasabb időben, a tervezési szakaszban történjen.
Összességében tehát az egyszerű bejelentés legfeljebb a hatóságok szempontjából egyszerű. Emellett viszont nagyban javíthatja a létrejövő épület minőségét, és az arra fordított költségek előreláthatóságát.

Ritter Dániel